LÓHÁTON A FUNTINELI BOSZORKÁNY NYOMÁBAN 2011

Író, feltöltő: Hipparion lovas vándorközpont
Témakör(ök) Lovastúra | Helyszín: Erdely 2011 junius 22- julius 02 | Készítette: Csernáth Erzsébet

A 312 kilométeres túra a Gyergyói-havasokból, a Kovács Péter tetőről indult. A terep tapasztalt túravezetőnknek, Gáll Csabának is új volt, hiszen állandó túrái főleg a Gyergyói-havasokat és a Hargitát érintik. Így már az induláskor sejtettük, hogy várnak minket meglepetések. Túravezetőnk a csapat összes tagját egytől egyig jól ismerte, hiszen csak gyakorlott lovasokkal vágott neki az I. Funtineli Kalandtúrának. Az erdélyi hegyek, a gyönyörű környezet adta magát, a megszokott Hipparionos vendégszeretetben pedig most sem csalódtunk.
Első reggel a nyergelés és a málhás lovak megpakolása után magunk mögött hagytuk a Kovács Péter tetőt. Szikrázó napsütésben lovagoltunk át a Gyergyói-havasok gyönyörű tájain. Negyven kilométer után este 7 órakor érkeztünk meg Rivó-tetőre. Sátrainkat egy esztena szomszédságában vertük fel, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a Gyergyói-medencére. Egy nagy fenyőfa alatt pillanatokon belül igazi tábori konyhát varázsoltunk, s már főhettek is az erdélyi finomságok. A pásztoroktól pedig természetesen kaptunk ordát és sajtot.


Másnap reggel egy hosszú és nehéz terep állt előttünk. Lovat és embert próbáló kaptatókon haladtunk a Kelemen-havasok felé. A nehéz hegymeneteket azonban feledtette az a látvány, ami a csúcsokon fogadott minket. A Salamás gerincén haladva valósággal meseországban éreztük magunkat. A vadvirágokkal tarkított hegyoldalon azt leste az ember, hogy mikor lép elő a funtineli boszorkány a fiatal fenyők közül. Negyvenöt kilométer után este hat óra felé érkeztünk meg az első Kelemen-havasi, vagyis „Funtinelis” táborhelyünkre, a Rekettyés-hágóra. A vacsorakészítés közben kerekedett vidám hangulatot a meglepetésként érkező eső sem ronthatta el. Mivel tudtuk, hogy másnap ismét nehéz nap vár ránk, hamar sátrainkba húzódtunk.


Az eső reggel sem kímélt minket. Mi azonban fittyet hányva a rossz időre, tábort bontottunk, s nyeregbe szálltunk. Utunk első öt kilométere nehéz hegymenettel kezdődött. A terep Gáll Csaba kiváló, edzett lovait is próbára tette. A kaptató leküzdése után azonban felüdülés következett: gyönyörű és tempós vágtaszakaszokon haladtunk tovább. Idő közben az eső is elállt. A 20 kilométeres táv leküzdése után öt óra tájban verhettünk tábort a Gyeluc-tetőn. Ez a táborhelyünk már egész magasan, 1800 méteren volt. Egy igazi kalandtúra hozzátartozója a váratlan fordulat. Ez természetesen a Funtineli túrából sem hiányozhatott. Lefekvéskor jól megraktuk a tüzet, hiszen tapasztalt túravezetőnk mondta, hogy sok a medve a környéken. A távoli esztena kutyái jeleztek is az éjjel, mire a bátor férfiak sátraikból kiugrálva karikás ostorral igyekeztek távol tartani a medvét táborhelyünktől. Az éjszaka második izgalmas pontja volt, amikor a lovaink kötésükből kiszabadulva otthagyták táborhelyünket. A csapat fél éjszakán át kereste a hátasokat mindhiába. Mindössze egy megkötött jószágunk maradt. Ezután a reggel a szokásos nyergelés helyett lókereséssel indult. Jókedvünk azonban itt sem hagyott el minket: sejtettük, hogy ez csak a Funtineli boszorkány tréfája lehet, úgyhogy elkeseredés helyett kalandként fogtuk fel a lovak külön akcióját. A nap végére már úgy ismertük a Kelemen-havasok ezen részét, mint a tenyerünket. Végül Isten és egy arra járó magyar terepjárós segítségével este hat órakor már minden lovunk ott legelészett körülöttünk. Ártatlanul, mint ha mi sem történt volna. Természetesen aznap már nem indulhattunk tovább. Így viszont tudtuk, hogy másnap két szakaszt kell egyben megtegyünk.


A hajnali kelés és gyors reggeli után hamar útnak indultunk. Természet anya is ránk mosolygott, hiszen napsütésben vághattunk neki a Rekettyés-tetőnek. A 2100 méteres csúcshoz vezető úton megálltunk egy szusszanásra a Jézer-tónál.
Ez egy vulkanikus kőzet üregében felgyűlt csodaszép tavacska – ami állítólag feneketlen. A legenda szerint ugyanis egyszer régen egy ólomkacsát dobtak a tóba, amit később a Fekete-tengerben találtak meg. Ólomkacsa híján a legendát sem cáfolni sem megerősíteni nem tudtuk – ez a következő túra feladata lesz.
Felkapaszkodva 2100 méterre, a Rekettyésről gyönyörű kilátás nyílt a tiszta időben - aminek a panoráma mellett azért is örültünk, mert a 120 km/órás szélben így sem volt melegünk. Kalandosabbnak viszont annál kalandosabb volt, ahogyan a lovakat próbálta kitaszítani alólunk – a kaland pedig ugyebár az expedíció elengedhetetlen része. A Rekettyésről kiváló kilátás nyílt a Funtineli-tisztásra, a Komárnyikra és az Istenszékére, ami a regény egyik legemlékezetesebb helyszíne. Utunkat a Pietrosz oldalában haladó keskeny Mária Terézia ösvényen folytattuk tovább – amivel történelmi tettet hajtottunk végre. Ezen az úton ugyanis a mi boszorkányos csapatunk járt először lóval a második világháború óta.


Ezt az is alátámasztja, hogy egy több méteres árok szeli ketté az ösvényt. A kisebb szakadékon csak komoly csapatmunkával tudtuk átjuttatni a lovakat. Hátasainkra kötelet kötöttünk, és egyesével vezettük át őket egyik oldalról a másikra. Több mint egy órába és nem kevés izgalomba került, mire mind a tizenhárom ló átjutott a szakadékon. A Kelemen-havas gerincein haladva tátott szájjal gyönyörködtünk a kilátásban. Azt hiszem, erre találták ki a leírhatatlan kifejezést. A magas hegyek közül a regényből jól ismert Ratosnya völgyön ereszkedtünk le Jódtelepre. A Maroson átkelve már a Görgényi-havasokban volt aznapi szálláshelyünk, egy kulcsos házban. 44 km megtétele után éjjel egy órakor érkeztünk meg. A csapat ugyan kicsit fáradt volt a 14 óra lovaglás után, de elkeseredésnek nyoma sem volt, hiszen tudtuk, hogy a pihenőnapon új erőre kapunk.


A reggel azonban újabb nem várt fordulatot hozott. A lovaink ugyanis ismét faképnél hagytak minket. Már rutinosan kezdtünk hozzá a keresés megszervezéséhez, ám túravezetőnk hamarosan megjelent, maga előtt terelgetve mind a 13 lovat. Az akció miatt kissé megcsúszott reggeli után már a délutáni pihenőnket töltöttük. A csapat másik része pedig felkerekedett bejárni autóval a környéket. Így jutottunk el arra a tisztásra, ahol a regény szerint a kis kerek ház állt. Megbabonázva álltunk a három patak találkozásánál.
Ha már a környéken jártunk, természetesen azt is megkerestük, hogy hol lehetett Éltető Úr birtoka. A helyszínek valóságosságától megbabonázva tértünk vissza késő délután jódtelepi szállásunkra.


A hegymenetekkel és lendületes vágtákkal tarkított következő napunkon a kilátásra sem panaszkodhatunk. Gyönyörű panoráma nyílt a Kelemen-havasok tiszteletet parancsolóan magasodó hegyeire. A Görgényi–havasok főgerincén végighaladva érintettük a Komárnyikot. 34 km után egy esztena mellett táboroztunk le. Ahol megérkezésünkkor egy jó kalandtúrához híven újabb meglepetés várt minket. Egy csődör és szamár barátja keltett kisebb riadalmat lovaink között. Egy bő negyed órás előadás után sikerült megfogni a csődört, és biztos helyre kötötték az esztena pásztorai. Az ijedelem után már rutinosan állítottuk fel táborhelyünket. A vacsorát követően pedig a pásztorok invitálására látogatást tettünk a kunyhójukban. Itt minden földi jóval elláttak minket, ami csak egy esztenában lehet: ettünk zsendicét, friss sajtot és ordát. De természetesen azt is megnéztük, hogyan készítik itt fent a hegyen ezeket a finomságokat a pásztor emberek.

Másnap reggel kifelé indultunk a Görgényi-havasokból. Azaz csak indultunk volna, ha többször el nem tévedünk. Hiszen mit is érne egy rendes kalandtúra egy kis kóborlás nélkül. Rutinos túravezetőnk azonban ura volt a helyzetnek, így nem kellett a „Bermuda háromszögben” töltsük az éjszakát. A nap végén a Gyergyói-medence látványa tárult elénk. A Görgényi csúcsairól leereszkedve, 35 km megtétele után a fáradt és meglehetősen ázott csapat – mert, hogy útközben ismét eleredt az eső – egy kis vendégháznál találta magát, Eszenyőben. Így a beígért sátorozás helyett aznap ágyban hajthattuk le fejünket. De emellett a háziak finom pálinkával és helyben fogott pisztránggal – igaz, hogy nem kézzel, mint regényünk főhőse, Nuca, de ez minket akkor cseppet sem zavart vártak minket.


Reggel kissé fájó szívvel vágtunk neki utolsó lovas napunknak. Aznapi feladatunk a Gyergyói-medence keresztüllovaglása volt. Először Gyergyóremetét érintettük, ahol lépten- nyomon köszönéssel és egy-egy jó szóval fogadták maroknyi kis csapatunkat. Ennek a 6000 fős színtiszta magyar falunak a lakóin még ma is felfedezhetőek a tatár vonások. A falut ugyanis a tatár dúlás idején ez a népcsoport népesítette be. Tovább haladva a Gyergyói-medence hatalmas legelőin keltünk át, érintettük Gyergyószárhegyet is. És, hogy a kalandtúrából egy igazán nagy elázás se hiányozzon, olyan eső kapott el minket, hogy a Lázár kastély mellett elhaladva a fülünkön is víz folyt befelé. Dél körül azonban megkegyelmezett nekünk a teremtő, és még a nap is ránk mosolygott. Gyergyószentmiklóson áthaladva kezdtünk felkapaszkodni a Kovács Péter tetőre.


A több mint 300 kilométeres túránk utolsó kaptatói nem csak a fáradtság miatt teltek csendesen. Mindannyian örültünk, hogy teljesítettük Wass Albert emlékének adózva ezt az expedíciót. Mégis a lelkeken ott ült egy jó dolognak a végét jelző szomorúság. A Hipparion túráin a Kovács Péter tetőre megérkezve két dologban lehet biztos az ember. Abban, hogy egy életre szóló élménnyel gazdagodott és, hogy egyszer vissza fog még térni erre a helyre. Mert a világon csodálatos tájak vannak, de aki nem látta még az erdélyi hegyeket, nem látta még a világot.

Írta: Csernáth Erzsébet
Fotó és videó: Kovács Attila